A pedagógusok és az őket támogatók (szülők, gyermekek, együtt érző honfitársak) február 13-án, a budapesti Kossuth téren gyűltek össze, hogy egy békés demonstráció keretében hívják fel a figyelmet azokra a problémákra, amelyeket a miskolci Herman Ottó Gimnázium tantestülete nyílt levél formájában tárt a nyilvánosság elé – azt követően, hogy a leírtakra a KLIK-től semmilyen választ nem kaptak.
A demonstráción tartalmas, az égető problémákra élesen rávilágító beszédek hangoztak el, ám sokak számára mégis a rendezvény vége, az öt perces néma csend volt a leghatásosabb, paradox módon a legbeszédesebb.
Ebben az öt perc csendben benne volt ugyanis minden, amit a jelenlévők éreztek. Öt csendes perc, egy békés, de fenyegető kiállás az Országház előtt, amely a hallgatóságot arra késztette, hogy csendben emésszék és egyben némán kiáltsák a fájdalmas panaszokat a hatalmasok felé.
Egy perc – az első perc – a gyerekeknek szólt, a diákoknak, akiket a követelmények leterhelnek, akiknek ifjú éveik nagyrészét az iskolapadban kell tölteniük, ahol többnyire olyan tudással vértezik fel őket elcsigázott tanáraik, amelynek nem fogják hasznát venni akkor, mikor az iskola kapuján át a nagybetűs Életbe lépnek ki.
Egyvalamire készítik fel jól a gyereket ezek az évek: a gürcölésre, a szenvedésre, arra, hogy szélmalomharcot vívjanak egy életen át. Eközben mindennapi harcban állnak a következetlenül, csapkodó módon rájuk erőltetett tantervi reformokkal és úgy készülnek az érettségire, hogy közben könnyen lehet, hogy akkor érkezik gyökeres változás a követelményekben, amikor már azt hitték, hogy készen állnak a vizsgákra.
Egy perc a pedagógusok és az iskolai dolgozók szakmai ellehetetlenülésének szólt. Azoknak a dolgozóknak, akikről a párt médiája (korábbi nevén „közmédia”) azt szajkózza, hogy helyzetük sosem volt még ilyen jó. Akiknek mesés béremeléseiről szólnak a hazug hírek, miközben ingyen túlóráznak és munkaterheiket sokszorosára emelték. Azoknak az iskolai dolgozóknak, akiknek egyáltalán nem nyúltak a béreihez. A pedagógusoknak, akiket életpályamodellel kecsegtettek, de abból is igazán csak az értelmetlen adminisztráció, a következetlen és megalázó ellenőrzési és értékelési rendszer jutott. Az igazgatóknak, akiknek a kezéből a KLIK minden jogosítványt kivett, hogy aztán ez a mamutszerv a permanens csődhelyzetben, a szakadék szélén agonizálva tegye tönkre iskoláikat, és tegye pokollá hivatásuk gyakorlását, miközben még krétára és papírra sem futja az iskolákban.
Szólt egy perc a tanárok és iskolai dolgozók társadalmi helyzetének is. A fent részletezett munkahelyi problémákat ugyanis tetézik a folyamatos csúsztatások és hazugságok, amelyeknek kifejezett célja, hogy a pedagógusok ellen hergelje a közvéleményt. A Miskolci Napló nevű, közpénzen gyártott és terjesztett lap névtelenül publikált vezércikkében gyalázta minősíthetetlenül a pedagógusokat. Aljas, gyáva módon, és – nem lehet elégszer hangsúlyozni – közpénzből keltenek hangulatot közalkalmazottak ellen.
A logika ugyanez akkor is, mikor más szakmákkal állítják szembe a pedagógusokat, ám ennek törvényszerű eredménye lesz az összefogás. Ha mindenkit hülyének néznek és megpróbálják egymásnak ugrasztani őket, akkor előbb-utóbb mindenki rá fog jönni, honnan fúj a szél. Ezért voltak ott a demonstráción a pedagógusok mellett többek közt az egészségügyi dolgozók, vagy épp a kéményseprők. És Miskolcon is ezért demonstráltak a tanárokkal együtt az átvert MVK-dolgozók, akik ellen ugyanazzal az aljas arzenállal harcol a városvezetés, mint a Kormány a tanárokkal.
Éppen ezért szólt egy perc a hatalom gőgjének is. A KLIK-nek, amely semmibe vette a Herman panaszát (mielőtt az még nyílt levélként elindította a lavinát), a Kormánynak, amely érdemi válaszok helyett Soros Györgyöt és Gyurcsány Ferencet vizionálja az elkeseredett pedagógusok mögött. Holott éppen ők, a mindig mindent jobban tudó, pofátlanul cinikus, lenéző és gőgös hatalmasok, a bicskanyitogató Hoffman, Lázár, Czunyiné trió, a rezsibirkózó Németh Szilárd, a túltolt bicikliről hadováló Balog és az ugyanazzal a Soros-Gyurcsány féle paklival játszó Orbán Viktor állnak a megmozdulás mögött. Számukra furcsa lehet, hogy a saját megmozdulásaikkal ellentétben itt nem kell pénzért venni és mozgatni a demonstrálókat, most mégis láthatják, hogy az elégedetlenség, a megalázottság, az ellehetetlenülés igenis képes kivinni a tömegeket az utcára.
Ugyanez az egy perc szólt azoknak a bukott balliberális politikusoknak, botcsinálta demagóg felforgatóknak is, akik most, a kedvező széljárást kiszagolva próbálnak majd meg felkapaszkodni az elégedetlenkedő civilek mögé/mellé, hogy megpróbálják legalább részben igazzá tenni a kormánypárti rágalmazást.
Végezetül egy perc szólt a jövőnknek is. Magyarország jövőjének, a fiatalságnak, amelynek jelentős része már eddig is menekülni kényszerült innen és az oktatás helyzete is csak rá fog segíteni erre a folyamatra mindaddig, amíg megálljt nem parancsolunk a rombolásnak. Ez a megállj volt benne ebben az öt perces néma csendben.
Victor Hugo mondta:
„Szép dolog kifaragni egy szobrot és életet adni neki; de még szebb kiformálni egy emberi lelket és megtölteni igazsággal.”
Ennek szellemében dolgoznak, küzdenek, demonstrálnak és élnek tanáraink ezekben a napokban is. Ehhez pedig csak kitartást, állhatatosságot és végtelen erőt kívánhatunk nekik!
